2012. augusztus 28. Kedd

Büszkén körbenéztem a szobámban. Úgy éreztem, hogy most azonnal lakberendezőnek is elmennék. A könyveim végig az ablakpárkányon, az ágy feletti polcon, az éjjeliszekrényemen, a párnám alatt. Deszkáim egy apa eszkábálta tartón csüngenek, ruhásszekrény pedig a szoba egyik nem látható sarkában árválkodik. Kívánságomra kaptam egy olvasókuckót az egyik ablak mellett. Vasárnap óta a szobámon dolgozom, ha kellett én vettem kézbe az összeszerelést. Nem is olyan nehéz, csak akarni kell és most hogy körbenéztem, állíthatom, hogy ez a szoba az én egyéniségemet tükrözi. Aztán megvillant felettem a villanykörte és lerobogtam egy fontos dologért. Kinyitottam a garázsajtót majd beléptem a káoszba. Doboz egymás hegyén-hátán. Anyuék még nem kezdték el a kipakolást. Jellemző. Megkerestem a megfelelő dobozt és felrohantam a lépcsőn a szobámba. Kinyitottam a kincsesládát és sorban kivettem belőle a sportolói emlékeket, elismeréseket. Elsősorban a focilabdákat bányásztam ki és pakoltam fel a kialakított helyükre. Utána jöttek a mezeim, melyet nem raktam a ruhásszekrénybe, mert megérdemlik, hogy a focis polcomon villoghassanak. Büszkeségeim a Barcás mezek már a falra kerülnek. Soha életemben nem vettem fel egyiket sem és nem is szándékozom. Apu barkácscuccából elővettem pár szöget és egy kalapácsot, majd felütöttem négy darab szöget a falra.  Kinyitottam a ruhásszekrényem és pár fogast megfosztva a ruháitól kidobáltam a földre. Mezeket gondosan a fogasokra akasztottam, majd ezután elfoglalták helyüket a falon. Anyu vett nekem egy komódot amit csak az oklevelek, kupák és érmek számára tarthatok fenn és, hogy el ne felejtsem, hogy ez a komód mi célból foglal nem kevés helyet, egy tölgyfatáblára festékkel felírta, hogy : „Elismeréseim”. Mikor már minden érmet elrendezgettem a fiókban és a kupákat sorban felállítottam, elővettem életem emlékeit a doboz mélyéből. A Barcelonában töltött időről sok fénykép készült és annál több emlék maradt a fejemben. A focicsapatról kapott posztert a mezek fölé helyeztem (apa kívánságára az összes posztert és játékos képét be kellett kereteztetnem). Focis képek már a falon, jöhetnek a családi fotók. Egy kép ahol a család a Camp Nou előtt áll. Egy kép ahol a Camp Nouban kifestve szurkolok kedvenc csapatomnak. Kép ahol anyu karácsonyi sütiket süt, apu meg valami spanyol szappanoperán röhög. Jó érzés volt újra Magyarországon lenni, de Spanyolországban éltem ötéves koromtól kezdve. Meg kellett válnom iskolás barátaimtól és nagyszüleimtől, akiket ezentúl évente maximum csak két alkalommal láthatok. Gondolataimat kopogás szakította félbe. Apu benyitott és ijedten rám nézett. Nem csoda hisz kalapáccsal a kezemben ültem egy fotó felett ahol a nagyszüleimmel ülök a kanapén. Megígértem magamnak, hogy erős leszek, de itt eltörött a mécses és hangos zokogásban törtem ki. Apa odafutott hozzám és próbált felvidítani.
-Nyugodj meg kicsim! Hidd el hamar megszokod ezt a szép helyet!-nyugtatott apu.
-Öhm. Már semmi gond, csak egy kicsit elérzékenyültem.-töröltem le arcomról a könnycseppeket.
-Képzeld anyu szülei találtak neked egy sportegyesületet, ahol focizhatsz tovább és anyu is ott kapott állást annál az egyesületnél.-apu befejzte a mondatot mert elérte a kívánt hatást. Csillogó szemekkel felnéztem és hangos ujjongásba kezdtem.
-Folytathatom a focit!-kiáltottam boldogságtól felspékelve, majd felugrottam az ágyamra és ott folytattam tovább örömódámat.
 Apa közben nevetve megcsóválta fejét és kilépett a szobámból. Aztán eszembe jutott, hogy anyu kötelezett arra, hogy bemutatkozzak a szomszédoknak. Ami nem lett volna gond, ha nem úgy indítok érkezésünkkor, hogy a focilabdámat Rita néni virágágyásába rúgom. Pechemre Rita néni pont akkor ültetett és amikor a labdám a fején landolt, felnézett, megkereste a baj okozóját és amikor megtalált tekintetével átfúrta a fejemet én pedig elmosolyodtam és kedvesen bocsánatot kértem. Biztos meglepődött reakciómon mert ő is elfojtott haraggal megbocsátatott nekem, majd furán visszanéztem rá befelé menet, mert a haragos motyogása kissé hangosra sikeredett. Ekkor még egy mosolyt eresztettem, amire ő eldobta a kéziásót és befutott. Szóval úgy döntöttem, hogy ma kiengesztelem egy kis sütivel. Visszavittem a szerszámokat és a porszívót a garázsba, majd hősiesen bevonultam a konyhába. Felkötöttem a kötényt és apa parancsára egy hajhálót is felvettem. Érezni kezdtem, hogy apa nem a rend miatt követelte a hajháló viselését, hiszen anyu sem hordja, hanem tréfa kedvéért. Ez a tény akkor igazolódott be amikor egy nagy villanásra felkaptam a fejem a szakácskönyvből. Mérgesen méregettem apát, majd egy fejcsóválással elintéztem a dolgot. A süti sütés számomra nagy sikerélménynek bizonyult, hiszen sikerült ehető és megfelelő formájú sütiket készítenem. Apát kineveztem főkóstolónak és amikor ő is elismerően biccentett, bebizonyosodott, hogy egy mesterszakács veszett el bennem. Egy szép virágmintás porcelán tálra tettem a süteményt, majd alufóliával letakarva megindultam a kijárat felé. Még szerencse, hogy futólag belenéztem a tükörbe, mert a tükörképem egy okot adott arra, hogy azonnal visszaforduljak. Elsősorban levettem a kötényt és a hajhálót aztán ruhakefével leporoltam a nadrágomat. Előkerestem a fésűt és nehézkesen kifésültem sötétbarna hajam.
Kopogtam egyszer, kétszer, háromszor, majd valaki kinézett egy pillanatra az ablakon, meglátott engem és lehúzott minden redőnyt ami csak a házában van. Szerintem Rita néni lehetett az. Hát akkor kezdjük elölről. Kopog, csenget, kopog, csenget, kopog..Váratlanul kulcsfordítást hallottam és egy korombeli srác nyitott ajtót. Beinvitált a nappaliba, ahová egy kicsit mereven lépdeltem be. Átnyújtottam menet közben a feszült Rita néninek a sütit, aki mikor közöltem vele, hogy én sütöttem a süteményt, gyorsan a fia kezébe nyomta a tálat. Kétségtelen. Rita néni az elsőszámú rajongóm. Mikor már mindenki kényelembe helyezte magát a nappaliban, elkezdtem a bemutatkozást.
- Carmennek hívnak.-mutatkoztam be és kezemet a bizonytalan Rita néninek nyújtottam aki úgyszintén bemutatkozott, majd fiának Alexnek.
-Tényleg Barcelonából jöttetek?-kérdezte Alex, én pedig ránéztem és alaposan szemügyre vettem. Sötét, szinte fekete haj, gondosan beállítva, bár hanyagság látszatát kelti, sötétbarna szemek..és..Real Madridos pólóban feszít. Ezzel el is rontotta az összképet, mert számomra igencsak jóképűnek tűnt és egész kedvesnek. Fokozatosan lejjebb húztam a pulcsim. Egyrészt mert Barcás póló volt rajtam, másrészt pedig eléggé felmelegedett körülöttem a levegő.-Hm?-szakította meg ábrándozásomat Alex.
-Őő. Bocs. Igen tényleg onnan jöttünk.-mosolyogtam kedvesen.
-Látom akkor mi most ellenségek leszünk.-mutatott a pólómra, majd az övére.
-Igen. Lehet.-feleltem halkan. Majd Rita nénire sandítottam, akinek a merevsége kezdett olvadni és biztatólag felém..mosoly..vicsorí..mosolygott.
-Gyerekek! Ha gondoljátok menjetek fel a szobába. Látom mindketten rajongtok a fociért.-vetette fel az ötletet Rita néni.
-Vaa-aagy menjünk ki focizni!-pattant ki az idé fejemből.
-Focizol?-döbbent le Alex.-Azt hittem, hogy csak egy átlagos divatdrukker vagy.
-Ezt vedd úgy, hogy nem hallottam.-nevettem felé.
-Van labdád?-kérdezte.
-Pár darab.-legyintettem, majd a kerítésen átmászva befutottunk labdáért.
Alex nem bírta volna ki, ha nem láthatja az „ellensége” odúját, ezért bociszemekkel rám nézett én pedig…felengedtem. Had tudja meg mi is az az igazi focicsapat! Apu már elment dolgozni, mert ma éjszakás, de hamarosan hazaér majd anyu és csinál nekünk kaját.
-Ajnye!-ámult Alex a szobámtól.-Te ezt tényleg komolyan gondolod.
-Még szép!-nevettem, majd a komódom felé mutattam.
-Már félek a meccstől!-tetetett ijedséget, majd a képek felé nézett.-Camp Nou?
-Igen. Szinte az otthonom volt.-emlékeztem vissza és egy óriási gombóc keletkezett a torkomban.
-Hogy hogy visszajöttetek?-kérdezte.
-Hát. Anyut a munka mindig is ide kötötte, de aput külföldre, meg amúgy is ott született és élt a megismerkedésükig. Aztán összeházasodtak, de apu munkája nélkül nehezen tudtunk megélni, itt pedig nem talált számára kedvező munkát. Anya keresete nem volt rossz, de apué Spanyolországban egsz jó volt és szeretett is ott dolgozni. De Spanyolországban pedig anyunak nem volt állása és hiányzott neki a magyar föld, meg persze a nagyiék. Váratlan fordulat következett. A spanyol cég ahol apu dolgozott létesített itt is egy gyárat és apa kérésére ide osztották be. Szóval vakációm nagyon nem is volt, egészen idáig költözködtünk. Illetve anyuék még mindig pakolnak. Nekem meg egy barátom sincs még itt.-hajtottam le a fejem és ezzel befejeztem monológom.
-Hát akkor most szereztél egyet.-mosolygott felém Alex. Egy kicsit sokáig nézhettem, mert elröhögte magát.
-Mit röhögsz?-boxoltam a vállába.
-Semmi-semmi. Melyik iskolába fogsz járni?-tette fel a kérdést.
-Öő. Egy speckó nyelvi suliba, ahol a nyelvtanulásra nagyon hajtanak. Azt hiszem Kossuth Lajos Gimnázium.
-Ne már! Akkor kénytelen vagyok elviselni téged.-veregette meg a hátam.
-Nem muszáj, mert ha ilyen szerény és csendes leszel nem biztos, hogy barátkozom veled.-röhögtem.
-Jössz holnap könyvosztásra? Mert én és pár haver is megyünk. Gyere, bemutatlak nekik.-kérlelt engem.
-Tőlem. De ugye nem kell reálos pólót vennem?-ijedtem meg hirtelen.
-Nem. Talán megengedik, hogy anélkül a társaságunkba gyere.
-Olyan vezető típusnak képzellek el. .-közöltem vele jóslatomat.
-Lehet. De nem izgat különösen. Örülj, hogy egyáltalán barátommá fogadtalak.-nevetett rám.
-Jajj! Most annyi öröm van bennem, hogy talán beterítené az egész földet.-kezdtem el plázacicásan ujjongani.
-Ugye ezt csak eljátszottad?-kérdezte Alex komolyan.
-Mijjért?-kontráztam, de végül elröhögtem magam.
-Huh. Megnyugodtam.
-Keresek egy csukát a szekrényemből.
-Neked van szekrényed? Hol tartod?-keresgélt a tekintetével Alex.
-Valahol a terasz felé egy sarokban keresd!-mosolyogtam.
-Jéé! Meg van!-röhögött és bekukucskált a szekrénybe.-Te ez szerintem inkább Narniába vezet! Mert ez tuti nem ruhásszekrény.
Én is odamentem. Hát szekrényemben nincs éppen rend. Nem szeretem a ruhákat. Anyuék halmoznak el mindig vele, mert azt hiszik hogy imádok ruházkodni. Hát nem. Ezt közöltem Alexszel is aki láthatólag megnyugodott, hogy nem egy divatőrülttel van dolga. Elővettem valahonnan a felső polcról (azért a csukáknak ott kell lenniük) egy elnyűtt adidas csukát és lerohantunk a lépcsőn egyenesen az udvarra.
A játék döntetlen lett. Párszor elestem. Ráadásul sárba. Persze legtöbbször Alex miatt estem el. Ezután megböktem és közöltem vele, hogy a reálosok ilyenkor már rég fetrengenek a szabadrúgásért, de csapatának sértegetése miatt bebőszült és elkezdett kergetni én pedig újabb rajongókat találtam a jobboldali szomszédom személyében aki horgászbotját rázva üvöltözött nekünk valamit. Aztán egy pillanatra nem figyeltem a földre és elestem az öreg fűz gyökerében, Alex pedig nem kezdett el idejében lassítani és átesett rajtam. Mindketten elkezdtünk röhögni és Alex kérésére ( én egy kicsit tartózkodtam ettől) csináltunk képeket. Elmesélte, hogy imád fényképezni és lehet, hogy furán hangzik egy fiú szájából, de természetképeket is szokott csinálni. Megnyugtattam, hogy mindez normális, erre ő fejbe vágott. Rájöttem, hogy mindez csak havertasli, de csak a seggbe rúgás után. Ekkor mindketten kidőltünk a fűben és hanyat dőlve beszélgettünk. Biztosított róla, hogy minden képet megosztja facebookon, aminek én „kifejezetten” örültem. Anyu megérkezett és bemutattam neki újdonsült haveromat, majd éhező tekintettel megkértük, hogy csináljon nekünk valami finomságot. Úgy öt tál puding után Alex kidőlt és hazaindult, az otthoni wc-jük felé. 10 percre rá, hogy elment, már fenn volt mind a negyven kép a profilján én pedig idegesítés végett végiglájkoltam és kommenteltem. Mai nap edzetem és barátot is szereztem, kár, hogy egy vadbarom személyében! Rita néni pedig nem is olyan rémes!